My golden baby….
Ábrahám Pál híres operettje, a Hawaii rózsája. Egy fiú kedvenc dala a sok operett sláger közül.
Ferenc már a hatodik év végén járt a gimnáziumban. Vékony, vidám, örök mosolygós fiúnak ismerte mindenki. Ellensége nem volt, pedig a háború előtt ez nem volt igaz mindenkire. Voltak nagyobb fiúk, akik nem szerették a tótokat, románokat, zsidókat… és a gyengébbeket, valamint a szőkéket és a feketéket, no meg persze azokat, akik fején nem volt sapka, ha meg volt, azért.
Ferinek nem volt haragosa, maximum irigye, mert, mamája az Operett Színházban dolgozott, mint öltöztetőnő. Apja már évekkel ezelőtt meghalt, a mama, húgát és őt nevelte, taníttatta egy fizetésből. Szegények voltak, de tiszták és jól neveltek. Feri kedvenc foglalatossága az volt, hogy tanulás és a konyhai munkák után be-belógott édesanyjához a színházba, és a próbáktól a későbbi előadásokig végignézett mindent, amit csak engedtek. Az öreg ügyelő, az épp ügyeletes tűzoltó, de még a segédrendező is jó barátai voltak, akár a díszletmunkások vagy a világosítók. Már akkor érezte, mennyire fontos ezeknek az embereknek az állhatatos munkája egy-egy sikeres előadásért.
A gimnáziumban kitűnő tanuló volt, nem okozott számára problémát sem a latin, sem a matek, vagy akár a fizika. Az utolsó évesek közül mindig kiválasztottak néhány kiváló tanulót, és az év vége felé kaptak néhány színházjegyet ajándékba. Feri kicsit irigyelte is, meg nem is őket, hiszen már látta a darabot, igaz, soha nem a nézőtérről.
Hát igazából itt kezdődik a történet. Ugyanis, amikor a három nyolcadikos fiú és a három lány megkapván a jegyeket, elindultak a délutáni előadásra az Operett Színházba, hősünk kilógott az osztályteremből és végigkísérte őket a kijáratig. Ezzel nem is lett volna probléma, ha enyhén csúfolódva és végigszteppelve az utat, nem énekli az akkor oly híres slágert, hogy „My golden baby, my beautiful baby…” .
Ezen igen jól szórakozott az elkísért társaság, kevésbé a gimnázium igazgatója. Feri észrevette, és lóhalálában loholt fel a másodikra, ám az ajtót eltévesztve egy lányosztályba futott be és zihálva elbújt az utolsó padsor mögött.
Nem tudta, hány perc telt el, de egyszer csak nyílt az ajtó és megjelent a gimnázium igazgatója.
Természetesen a tanárnővel együtt az összes lány felállt és hangos „Jó napot kívánok!"-kal köszöntötte az intézmény vezetőjét.
– Köszönöm, foglaljanak helyet! Elnézést, tanárnő, hogy megzavarom az óra menetét, de kérem, hogy az a fiú, aki a hátsó sorokban bújik meg, azonnal jöjjön az irodámba.
(Kedves Olvasó, ha idáig eljutottál, akkor képzelj el egy joviális öregurat, tele jóindulattal és Csortos Gyula hangjával… talán még emlékszel rá)
Feri sápadtan felállt, és lassan követni kezdte az igazgatót az első emelet irányába. Amikor beértek az irodába, halkan becsukta maga mögött az ajtót, és állt vigyázban, szótlanul az igazgató íróasztala előtt.
– Hát te vagy az a nótás kedvű, rendbontó fickó?
– Igen, igazgató úr. Nagyon sajnálom, amit tettem, de ne tessék nagyon megbüntetni, mert édesanyán biztos belehalna.
– Hát, mi a te édesanyád? Csak nem valami művésznő?
– Ugyan, kérem Már sok-sok éve öltöztetőnő az Operettben, én meg a húgom sokszor meglátogatjuk, mert este csak igen későn ér haza.
– És apátok csak van?
– Hát volt, kérem uram, de már vagy öt éve, hogy nincs közöttünk, ugyanis meghalt.
– Vagy úgy?
– Igen kérem.
– Hát fiam, tudod az iskola szabályai milyen szigorúak?
– Sejtem.
– Holnaptól, nem vagy a gimnázium diákja. Pakold össze a holmidat, reggelente nem kell bejárnod ide.
– De Igazgató úr! Mit mondok szegény édesanyámnak?
– Ne vágj közbe! Még nem fejeztem be.
– Értettem.
– Holnap reggel kilencre órára bemész az Operett Színházba – de el ne késs, bár ez a bolond öcsém jó, ha tízre beér –, jelentkezel a művészeti igazgatónál, és megmondod, hogy én küldtelek.
– De igazgató úr! Miért?
– Van egy színinövendék iskolájuk, meg mindig kellenek a statiszták is. Elleszel ott.
– De… Uram, a gimnáziummal mi lesz? Hogy lesz így érettségim?
– Ne izgulj emiatt, van délutánonként egy iskola, és ha jól tanulsz, leérettségizhetsz két év múlva. Azt hiszem egy kis pénzt is kereshetsz, hogy kisegítsd édesanyádat.
– Köszönöm drága igazgató úr! Tessék, mondani mivel hálálhatnám meg a jóságát?
– Bolond gyerek! De mégis, ha színpadra lépsz, küldj nekem egy tiszteletjegyet. Nem érdekel, hogy te leszel a negyedik alabárdos, vagy akár az Énekes Vazul (ámbár az nem színpadi szerep), csak ott legyél, és láthassalak.
Feri csak ámult. Az igazgató köpcös, mégis félelmetes alakja jóságos óriássá nőtt a szemében. Nagyot nyelt, és – hogy leplezze elfogódottságát – némán bólintott.
***
Az öreg tanár az ablakhoz csoszogott. Szemei gyanúsan fénylettek. Nem látta az alant elterülő, fényárban úszó utcát, sem az elsétáló embereket. Csak azt a fiút, akinek hangja egykor élettel töltötte meg az öreg Alma Mater komor folyosóját.
A fiút, aki nem negyedik, hanem hatodik alabárdosként lépett először színpadra. Küldte a tiszteletjegyet, mert hangtalan ígérete erre kötelezte, de aztán soha többé. Az igazgató egy darabig követte pályafutását, várt a következő jegyre, ám aztán jöttek az új diákok, új problémák.
Hány éve is már? Tíz? Tizenöt?
Az idős férfi sóhajtott. Nem számolta az éveket, elkönyvelt egy újabb hálátlan gyermeket. Feri pályája lassan, de töretlenül ívelt felfelé.
De most…
Igen! Nem volt hálátlan az a diák, csak várt. Arra, hogy megmutassa: érdemes volt.
Az öregember – aki évek óta nem volt már igazgató – értette ezt. Elég volt ránéznie a meghívóra, s a rajta látható daliás férfira.
Feri volt. Immár nem a hatodik alabárdos, nem is a negyedik, még az első sem. Megkapta élete első főszerepét!
– Ideje indulni – motyogta maga elé az öreg tanár.
Nehézkesen levette puha köntösét, kilépett kockás házicipőjéből, és kinyitotta a szekrényt. Szinte megfiatalodott, miközben elővette estélyi öltözékét.
Rég befejezett pályája csúcsa volt ez az este. A fiú, akinek egykor apró szívességet tett, révbe ért, és hálája jeléül megosztotta vele ezt a pillanatot…
